Festményeimmel, a közvetlen környezetemben lévő tárgyak, terek és személyek ábrázolásával egyfajta vizuális napló létrehozásán dolgozom. A tárgyak, terek, személyek egymáshoz fűződő viszonyaira fókuszálva jelenítem meg azt, amivel kapcsolatba kerülök. A Férfi csészével és Az ajtó című képek egy több darabból álló sorozat részeként a környezetünkhöz, a velünk élő emberekhez való alkalmazkodás folyamatát, a hétköznapi valóságunkhoz fűződő kapcsolat jellegzetességeit jelenítik meg. A folyamatot, mely során a környezetünk megismerése, elfogadása, a velünk élő emberek, valamint a saját szokásaink kialakítása oda vezet, hogy megtaláljuk és betöltjük helyünket a térben. A folyamatot, melyben a mindennapos érintkezés a kötődéshez vezet, majd az objektív valóság elvesztéséhez. Miközben a korábban megfigyelt sajátosságok, hibák elfelejtődnek, mintázattá válnak bennünk; nem látjuk többé őket, s bennük önmagunkat.
A tér, a minket körülvevő tér ábrázolása – amellett, hogy vizsgálatával valójában mindig a valósághoz és önmagunkhoz fűződő viszonyunkra kérdezünk rá, lehetőséget ad annak vizsgálatára is, hogy milyen módokon használja a festmény a teret.
Munkáimmal a hagyományos táblaképekre jellemző, a festmény terét feltáró, azaz a befogadó típusú képteret próbálom vegyíteni, ütköztetni a térfoglaló műtípusok téralakító eszközeivel, hatásával. Célom, hogy Alberti ablak hasonlatát, a festmény valóságát, a klasszikus festészet eszközeit és szerepét vizsgáljam a kortárs festőművészet szemszögéből. Formázott képeket készítek, amelyeket – néha pszeudo módon – naturalisztikus részletességgel festek meg. A több festményből álló képcsoportok darabjai szoros kapcsolatban állnak egymással; gyakori, hogy a képek bizonyos elemei megjelennek, folytatódnak a szomszédos festményeken (mint például A part és A kád c. képek), megteremtve egyfajta párbeszédet, vagy a sorozat darabjai együtt, közösen hozzák létre a mű terét (Ordo coexistendi sorozat képei), miközben önálló művekként is értékelhetőek.
Munkáimon erős hangsúlyt kapnak a darabok közötti üres területek, a köztük lévő távolság is, ami minden esetben időbeli távolságot jelöl. Mindezzel arra keresem a választ, létrehozható-e olyan festmény, ami képes narratívvá, „olvashatóvá” válni úgy, hogy közben nem lesz illusztratív. Képes-e folyamatokat, történést megjeleníteni, kiszolgálva a mozgókép időértelmezéséhez szokott figyelmünket, miközben megőrzi a festményekre jellemző mozdulatlanságot, időtlenséget is.
Munkáimmal a hagyományos táblaképekre jellemző, a festmény terét feltáró, azaz a befogadó típusú képteret próbálom vegyíteni, ütköztetni a térfoglaló műtípusok téralakító eszközeivel, hatásával. Célom, hogy Alberti ablak hasonlatát, a festmény valóságát, a klasszikus festészet eszközeit és szerepét vizsgáljam a kortárs festőművészet szemszögéből. Formázott képeket készítek, amelyeket – néha pszeudo módon – naturalisztikus részletességgel festek meg. A több festményből álló képcsoportok darabjai szoros kapcsolatban állnak egymással; gyakori, hogy a képek bizonyos elemei megjelennek, folytatódnak a szomszédos festményeken (mint például A part és A kád c. képek), megteremtve egyfajta párbeszédet, vagy a sorozat darabjai együtt, közösen hozzák létre a mű terét (Ordo coexistendi sorozat képei), miközben önálló művekként is értékelhetőek.
Munkáimon erős hangsúlyt kapnak a darabok közötti üres területek, a köztük lévő távolság is, ami minden esetben időbeli távolságot jelöl. Mindezzel arra keresem a választ, létrehozható-e olyan festmény, ami képes narratívvá, „olvashatóvá” válni úgy, hogy közben nem lesz illusztratív. Képes-e folyamatokat, történést megjeleníteni, kiszolgálva a mozgókép időértelmezéséhez szokott figyelmünket, miközben megőrzi a festményekre jellemző mozdulatlanságot, időtlenséget is.